Krúdy Gyula idézetek


Krúdy Gyula

Krúdy Gyula

magyar író, hírlapíró

(1878. 10. 21. – 1933. 05. 12.)



A nők imája még tán a végzetet is elfordíthatja azokról a fejekről, amelyek a balsorstól megjelöltettek. A nők mindent kiimádkoznak. Kire hallgasson a Magasságbeli, ha a nőkre nem, akik sohasem lehetnek oly romlottak, hogy a feszület előtt vagy éjjel egyedül, gondolatban vagy halkan sóhajtozva az istennek hazudnának, midőn valakiért imádkoznak? A nők imádsága kitartóbb pajzs, mint az acélból vert páncél a férfiak mellén. A magasságbeli hivatal, a fül, amely mindent hall idelentről, a felhők felett úszó nagy gondolat, amely az érzéseket, szenvedélyeket, álmokat küldi a földre: bizonyosan, pontosan tudja az anyák imáját, a feleségek, a gyermekek fohászát.

Forrás: Magyar tükör – Ne félj!


Minden titokkal úgy vagyunk, hogy az csak addig titok, amíg senki sem tudja. Mihelyt két ember tudja, mintha már az egész világnak tudomása volna róla. Az emberek tán álmaikban beszélik el, vagy elszólják magukat hallgatásukban.

Forrás: Pókhálós palackok – A bujdosó földesuraságról című elbeszélés






Ketten kellünk hozzá. Mindig. Ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, egy érzés. Én csak elkezdhetem.




Mire te nagy, széles csípőjű, Éva keblű nő leszel, én már szépen megöregedtem. Elmehetsz, elhagyhatsz, de addig vezetlek és gondodat viselem. Majd szeretni fogsz, mellém húzódol hideg téli estéken és én mesélek neked hosszan, tanulságosan. Vigyázni fogok reád, mint egy cserép különös növényre, a napra teszlek, megöntöztetlek az esővel, kiművellek és megtanítlak arra, hogyan légy jó nő, mert a többi úgy sem ér semmit.

Bukfenc





Elmegyek messze, és sohasem találhatsz meg, bármikor keresnél. Pedig egykor keresni fogsz. Majd súgok neked valamit, miért?… Olyan lesz a hajad, mint a sirály szárnya, a kedved, mint a kéményben a szél, a szomorúságod, mint a sír. Mikor keresni kezdel, engem, az ifjúságodat… Nem gondolsz álmatlan éjjelen többé a nőkre, akik betöltötték életedet, akik miatt szenvedtél, nyugtalankodtál, szaladgáltál, türelmetlenkedtél… akiket úgy hordoztál darab ideig a szívedben, mint bálványképeket… akik nélkül nem tudtál volna élni… akik végül mind megcsaltak, kiraboltak, lelkiismeretfurdalás nélkül elfelejtettek… mindenki elhagy, mind elfelejt, kíváncsi kis lábaikon új utakra mennek, újabb szerelmet űznek mohó, falánk kis szívükkel, a férfiak új mondanivalójára kíváncsiak… szeretők, szerelmek: tüzek és fagyok a férfi életének az országútján… időrabló oktalanságok, megkívánt borok, óhajtott mámorok… nadrágok és szoknyák… veréb- vagy fülemilehangok… éjszakák, amelyek elmúlnak… De én örökre a tiéd maradok.

N. N. – A téli hajnal csodái c. fejezet