Cecelia Ahern idézetek

Cecelia Ahern

Cecelia Ahern

Ír regényíró

Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. Amikor egy ablak vagy egy asztal törik el, vagy amikor egy kép leesik a falról, mind-mind zajt csap. De a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki. (…) Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. Ha ad is hangot, az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Olyan hangosan, hogy belecsendül a füled, hogy megfájdul a fejed. Fel-alá csapkod a mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Így néz ki, így hangzik, csapkodó, rettegő, csapdába esett vadállat, ordít érzelmei rabjaként. Ez van a szerelemmel – senki sem érinthetetlen. Annyira vad és annyira nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják. De amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja.

Forrás: Bárcsak láthatnál

–

Az emlékeimet három csoportba lehet osztani: olyanok, amiket el szeretnék felejteni, olyanok, amiket képtelen vagyok elfelejteni, és azok, melyekről el is felejtettem, hogy elfelejtettem, amíg egyszer eszembe nem jutnak.

Forrás: Az üveggolyók titka

–

Nem az a fontos, hogy nézünk ki, hanem hogy hol a helyünk a legjobb barátunk életében. A barátok azért választják egymást, mert éppen akkor éppen olyan emberre van szükségük.

Forrás: Bárcsak láthatnál

–

Amikor reggel felébredek, úgy érzem, valami hiányzik. Tudom, hogy valami nincs rendben, de kell hozzá egy kis idő, míg rájövök, mi is az…, aztán eszembe jut. A legjobb barátom – elment. Az egyetlen barátom. Hülye voltam, hogy egyetlen emberre összpontosítottam minden ragaszkodásom. Most meg iszom a levét.

Forrás: Ahol a szivárvány véget ér

–

Félt hinni… Félt, mert amikor hitt, a reményeit mintha zászlóként a magasba vonták volna, hogy mindenki lássa, ahogy a szélben lobog. Aztán erős szelek, viharok jöttek, csak azért, hogy a zászlót elrongyolják, szétszakítsák… és végül lehúzzák.

–

Megbeszéltük, hogy még találkozunk, de nem beszéltünk meg konkrétumokat – nem mintha bármelyikünknek is rossz érzése támadt volna. Egyszerűen úgy éreztem és valószínűleg ő is, hogy mindent megbeszéltünk, illetve amit mégsem, azt is megértettük. Nekem elég volt tudni, hogy itt van, és valószínűleg neki is elég a tudat, hogy én itt vagyok. Néha az embernek csak ennyi kell: tudni, hogy a másik van.

–

Az élet olyan vicces, nem? Amikor azt hinné az ember, hogy már mindent kigondolt, amikor végre elkezd tervezni valamit, lelkesedik érte, úgy érzi, végre tudja, merre kell mennie, az ösvények megváltoznak, a jelek kicserélődnek, a szél másfelé fúj, északból dél lesz, keletből nyugat, és eltévedünk. Olyan könnyű szem elől téveszteni az utat, elveszíteni a helyes irányt.

–

Bár a barátkozás a kedvenc foglalatosságom, az elején még mindig izgulok. Mert mindig fennáll az a rémisztő lehetőség, hogy az emberek nem fognak szeretni, és ezért reszketni kezdek. Eddig szerencsém volt, de butaság lenne azt feltételezni, hogy mindig így lesz.

–

Igen, végül mind elmennek. Minden egyes ember, minden egyes alkalommal. Minden ember, aki valaha is beragyogta a napját, aki felvidította a szívét, olyan gyorsan tűnt el, mint a macska az éjszakában. Mintha a boldogság csak hétvégi mulatság lenne.

–