Paulo Coelho idézetek

Két jégkocka voltunk, de a napsütésben elolvadtunk, és most egy és ugyanaz a víztócsa vagyunk.

Alef

Hogy lehetséges, hogy két év után sem tudom elfelejteni? Nem bírok már folyton rá gondolni, elemezgetni minden jelenetünket, megfontolni minden lehetőséget, próbálok menekülni előle, hozzászokni a helyzethez, könyvet írni, jógázni, jótékonykodni, látogatóba járni a barátaimhoz, nőket elcsábítani, vacsorákra járni, moziba járni. (…) De bárhogy küzdök ellene, mindig (…) győz, minden csatát megnyer, mindig jelen van, mindig eszembe juttatja, hogy “milyen jó lenne, ha itt lenne velem”.

Az emberek őrültnek tettetik magukat, hogy azt csinálhassák, amit akarnak.

A legelső csalódás után soha többet nem tudta magát teljesen átadni a másiknak. Félt a szenvedéstől, az elvesztéstől, az elkerülhetetlen szakítástól. Persze ezek a dolgok mindig is hozzátartoztak a szerelem útjához – így hát csak úgy tudta elkerülni őket, ha idejében letért az útról. Ahhoz, hogy ne szenvedjen, az kellett, hogy ne is szeressen.

Neked nincs mit vesztened. A legtöbben azért nem engedhetik meg maguknak, hogy szabadon szeressenek, mert túl sok minden, múlt és jövő forog kockán. De neked csak a jelen van.

Nem hiszem, hogy megbotlottam és elestem. Inkább úgy gondolom, hogy megint ki kell állnom egy próbát, ami megtanít a következő lépésre.

Ha azt kérdezed, szeretek-e veled lenni, habozás nélkül azt felelem: igen. De ha arra vagy kíváncsi, hogy tudnék-e nélküled élni, arra is azt felelem: igen.

Vajon az idő mit jelent? A nap huszonnégy órából, pillanatok végtelen sorából áll. Minden pillanatot ki kell használnunk, amikor csinálunk valamit, vagy épp csak elmélkedünk az életről.

Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, melyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl a határokon.

A szerelem olyasvalami, ami egy darabig növekszik, azután amikor elér egy bizonyos méretet, onnantól kezdve már csak életben kell tartani valahogy, mint egy növényt, időnként meg kell locsolni, és le kell vagdosni róla az elszáradt leveleket. (…) Ezt a “szerelmet” le lehet fordítani mosolyra, olyan szavakra, mint “szeretlek”.

A sivatagi szél már régen befedte lábunk nyomát a homokban. De én létem minden pillanatában emlékezni fogok mindenre, ami velünk történt, továbbra is ott fogsz járni álmaimban és a való életemben. Köszönöm, hogy az utamba kerültél.

Lehet, hogy túl korai, lehet, hogy túl késő, de most én is ki akarom mondani, ahogy te is kimondtad: szeretlek. Nem muszáj elhinned, lehet, hogy butaság, és az is lehet, hogy csak képzelődöm.

Láttam a szemében, hogy rengetegszer elképzelte már ezt a pillanatot: hogy mi lesz körülöttünk, milyen lesz a hajam, milyen színű ruha lesz rajtam. Szerettem volna azt mondani, hogy “igen”, hogy nem fogom visszautasítani, s hogy a szívem megnyerte a háborút. Szerettem volna elmondani, mennyire szeretem, és mennyire kívánom.