Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, – s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest. Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bújhatott, s rághatta szégyenében ökleit, – az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Radnóti Miklós idézetek
Radnóti Miklós
Magyar költő
(1909. 05. 05. – 1944. 11. 09.)
Látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Mellettem ébredő, mellettem alvó, szívemre hajló jó nyugalom vagy, csöndesen dobogó, szépszavú forrás, kezdő sikoltás, szárnyas lehelet, lélekkel szálldosó, árnyékban éles fény vagy és ékes árnyék a fényben.
Hazajött a kedves. Szemében hajnali csókunk örömével s kora csillagokkal az ajka között.
Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint ott az a tölgy él; tudja kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.