Filmidézetek

A szerelem képes arra, hogy egyszer megérintsen és egy egész életre megmaradjon.

Az emberek azt hiszik, vicces dolog úgy tenni, mintha szörnyek lennének. Én azzal töltöm az életem, hogy úgy teszek, mintha nem lennék az.

Az istenek irigyelnek minket. Irigylik a halandóságunkat. Azt, hogy bármelyik perc az utolsó lehet. Mindent megszépít számunkra a biztos halál.

Én arra rendeltettem, hogy az anyád legyek. Igyekeztem jól csinálni.

Kellenek a megbánni valók, amíg a szép emlékek is velünk vannak. Mindenki követ el hibákat, csak legyen elég időnk helyrehozni őket.

Ne a sebeidet nyalogasd! A sebek csak azt jelentik, hogy harcba szálltál.

Hazudni rossz, legalábbis ezt tanítják, állandóan, születésünktől: az őszinteség a legjobb út, az igazság felszabadít, a hazug ember és a sánta kutya esete, meg hasonlók. De sajnos néha muszáj hazudni. Azért hazudunk magunknak, mert az igazság nagyon fáj. Mindegy, mennyire próbáljuk tagadni, nem észrevenni, a hazugságok végül szertefoszlanak, akár tetszik, akár nem. De tudják, mitől igaz az igazság? Hogy fáj. Ezért hazudunk.

Amikor az igazságból hazugság lesz, a barátból ellenség, a szerelemből gyűlölet és a szabadságból börtön, akkor már csak egy lehetőség marad: bosszú mindhalálig.

Nincs rosszabb annál, mint olyat szeretni, aki folyton csalódást okoz!

Hogyan fonjuk újra a régi élet fonalát? Hogyan folytatod tovább, ha a szíved mélyén kezded megérteni, hogy nincs már visszaút? Vannak dolgok, amiket az idő sem képes helyrehozni, olyan túlságosan mély sebek, amelyek hatalmukba kerítenek.

Megbocsátani annyi, mint továbblépni.

Szerettem én valaha őt? Vagy csak imádom a fájdalmat, a rendkívüli fájdalmat, és azt, hogy olyasvalakire vágyom, aki elérhetetlen?

Olykor-olykor mindenki szívesen átadja magát a fantáziának. (…) Alkalomadtán úgy teszünk, mintha meg akarnánk győzni magunkat, hogy a titkaink nem is olyan rémségesek. Igen, a szerepjátszás egyszerű játék. Ott kezdődik, hogy magunknak hazudunk, és ha másokat is meg tudunk győzni a hazugságunkról, nyert ügyünk van.

Életünk egy lassú tánc, soká tart, hosszú lánc, ám véget ér.

A szeretet nem más, mint egy játék az elkerülhetetlen végzetünkkel, ahol az sem nyer, aki komolyan veszi, s az sem, aki dacol a sorsával. Kicsit olyan ez, mintha visszafele lépkedne az ember, mint egy visszaszámlálás nulláig. Hiába szeretünk kitartóan és önfeledten, ha a játék valakinél véget ér, kezdhetjük az egészet újra.