Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy “nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod: – Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!… Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?… Amit nem lehet elmondani.

-

A hiedelmeid határozzák meg a gondolataidat, a gondolataid határozzák meg a szavaidat, a szavaid határozzák meg a tetteidet, a tetteid határozzák meg a szokásaidat, a szokásaid határozzák meg az értékeidet, az értékeid határozzák meg a sorsodat.

-

Mért szaladsz, te szépek éke, összefut a két út vége, aki bölcs, az tudja jól. Majd szeretsz? Én most szeretlek, most vagy itt, hát most ölelj meg, a jövő sötét világ. Késlekedsz még? Jöjj csak szépen, most csókolj meg Százszorszépem, gyorsan száll az ifjúság.

Trip no further, pretty sweeting; Journeys end in lovers meeting, Every wise man’s son doth know. What is love? ’tis not hereafter; Present mirth hath present laughter; What’s to come is still unsure: In delay there lies no plenty; Then come kiss me, sweet and twenty, Youth’s a stuff will not endure.

-