Roskadjunk le a Sors előtt


Roskadjunk le a Sors előtt két gyáva, koldus csókmívelők. Mindegy, kik küldték, kik adták, nem ért a csókunk egy fabatkát. Több voltunk, jaj, tán kevesebb, mint a hajrás, kis szerelmesek. Túl vánkoson, leplen, ingen sírva láttuk meg: ez se Minden. Be búsak vagyunk, be nagyok, csókokban élő csóktalanok, a Végtelent hogy szeretjük: Sírunk, csókolunk, s újra kezdjük.

Csókokban élő csóktalanok